Gyermekként családba születünk. A család egy olyan rendszer, melynek tagjai folyamatosan és intenzíven hatnak egymásra. A családtól kapott, tanult hiedelmeket, hagyományokat, viselkedés- és megoldásmódokat egy életen át őrizzük magunkban.
Napjainkban nehéz a családok élete. Sok az elvált, vagy mozaikszülős család, a gyermekét egyedül nevelő szülő. Sok a stressz, nagy a nyomás felnőtteken, gyerekeken egyaránt. Problémát okozhat a a szülők szempontjából a pénz hiánya, a dolgos hétköznapok, intimitás hiánya, közeli hozzátartozó betegsége vagy elvesztése. A gyermek szenvedhet a nem megfelelő tanulmányi teljesítmény, iskolaváltás, költözés, kistestvér születése, internetes kiközösítés miatt.
Sajnos minden új élethelyzet magában rejti azt a lehetőséget, hogy a család valamelyik tagja, a „leggyengébb láncszem” jelezni fogja, akár testi tünetekkel, hogy valami nincs rendjén, változtatni kell!
A Ne szorongj! blog Kozma-Vízkeleti Dánielt (pszichoterapeuta, családterapeuta) kérdezte a családi nehézségekről, és arról, mit tehetünk szülőként, hogy gyermekeink boldogok és kiegyensúlyozottak legyenek!
Kozma-Vízkeleti Dániel
klinikai szakpszichológus, rendszerszemléletű családterapeuta, kiképző család-pszichoterapeuta
NSZ: Sok szülő tanácstalan, kihez fordulhat segítségért. Rengeteg szakember elérhető. Miben más, vagy több egy családterápiás kezelés a klasszikus gyermekpszichológiai terápiához képest? Mely esetekben javasolt családterapeuta felkeresése?
KVD: A családterápia egyfelől egy terápiás forma, ahol az egész család jelen van – másfelől egyféle szemlélet. A kettő persze összefügg. A szemlélet része, hogy úgy foglalkozunk a klienseinkkel, hogy folyamatosan szem előtt tartjuk, hogy ők egy család, egy közösség részei. Így egyrészt a problémáikat a kapcsolataik is megsínylik, másrészt ha valamilyen gondjuk van, arról a velük együtt élőknek véleménye van, vagy az ő életüket is befolyásolja a probléma. Például, ha a középső tesónak magatartásproblémái vannak, akkor testvérei kevesebb figyelmet kapnak átmenetileg – hiszen a szülők a „problémás” gyermekre koncentrálnak, például őt viszik pszichológushoz. A kistestvére ezt az átmeneti figyelem-csökkenést zokon veheti, a kamasz nagyobb tesó pedig egyenesen örülhet ennek. A szülőknek pedig esetenként előbb el kell jönniük a munkából, vagy a szerepek átszervezésével kell reagáljanak a gyermek által megjelenített problémára. Ha az egész család eljön, mindenki elmondhatja, mi a véleménye a problémáról és az ő életét hogyan befolyásolja ez: így mindenki figyelmet kap, nem csak a problémahordozó. A tapasztalatok szerint ez elősegíti, hogy a családban párbeszéd induljon meg a nehézségről, így a család erejét felhasználva gyorsabb, könnyebb vagy hatékonyabb lehet a változások létrehozása.
A rendszerszemléletű családterápia emellett a családok és a tünethordozó kliensek erőforrásaira, a jól sikerülő megoldásaira, a működő készségeire figyel – azt hiszem, ezt kliensként könnyebb megélni, mint a patologizáló, diagnózis-központú, a hiányokra, problémákra, tünetekre fókuszáló szemléletet.
NSZ: Családterapeutaként Te mit tapasztalsz, milyen problémákkal fordulnak leggyakrabban Hozzád a családok?
KVD: A mostanában bejelentkezőknek két fő csoportja van. Az egyik azok a párok, akiknek a kapcsolatuk jutott válságba, egymással értenek nehezen szót, vagy a bizalom kérdőjeleződött meg közöttük – esetleg a szakítást, válást fontolgatják. Az ő esetükben a párkapcsolatuk kerül a közös munka középpontjába.
A másik azok a családok, akiknél a gyermek valamely tünete segít jelezni a család számára, hogy valami nem megy jól – így jutnak el megfelelő segítséghez. Ilyenkor a családi kapcsolatok, a kipróbált és a még kihasználatlan lehetőségek, erőtartalékok lesznek a munka fő témái. A gyermekek sokszor segítenek szüleiknek azzal, hogy megtalálják azt a viselkedési módot, vagy pszichoszomatikus tünetet, ami már a szüleiket eléggé zavarja ahhoz, hogy szakemberhez forduljanak. Ha ezt együtt teszik, tán a legszerencsésebb segítségkérési lehetőség.
NSZ: Jelentkeznek-e tipikusan a mai korra jellemző problémákkal is: gondolok itt pl. az okostelefonok miatt megváltozó kapcsolatokra, kommunikációra, vagy az interneten való kiközösítésre, „dislike-olásra”?
KVD: Hogyne. A családok életét áthatja a kultúra és a környezet változása. Szinte minden megjelenik, ami a közbeszédben is. Néhány éve a devizahitel vált szinte mindennapos megemlített témává a családterápiás üléseken, ma sokan megemlítik a bevándorlókérdéssel kapcsolatos aggodalmaikat. Ezek olyan kihívások, amelyek próbára teszik a családok problémamegoldó- és alkalmazkodóképességét. Minden családban szoktak lenni „gyorsan reagálók” és „óvatosak”. Mindkettejükre szükség van az alkalmazkodáshoz, ugyanakkor a szerepek betöltői konfliktusba keveredhetnek egymással, esetenként lebecsülhetik egymás képességeit.
NSZ: Azt gondoljuk, hogy egy kiegyensúlyozott családban kiegyensúlyozott gyermekek nőnek fel. Mégis rengeteg felnőtt szorong, vagy él át folyamatos stresszt például a munkahelyén, vagy élete más területein, és tudjuk, a szülői mintát utánozzák a kicsik. Ettől még jobban aggódhat a szülő? Vagyis ha én szülőként ideges, feszült, szorongó típus vagyok, gyermekem is az lesz?
KVD: Nem lesz könnyű gyermekeimnek nyugalmat és biztonságot teremtenem, ha a magam életében nem szánok rá időt és energiát hogy elérjem ezeket. Saját indulataimban főve nem tudom megnyugtatni szorongó, vagy izgatott gyermekemet. Ha a magam életében teszek érte, hogy időnként kikapcsolódjak, pihenjek, ellazuljak, azzal a gyermekeimnek is egy nagy ajándékot adok: az erre vonatkozó mintát. Ez legalább annyira világlátás kérdése, mint mondjuk anyagiaké vagy időé. Ha például este, munkából hazaérve szánok rá pár percet, hogy megigyak egy bögre teát a kedvenc bögrémből, és közben kifújjam magam – akkor megmutatom a gyermekemnek ennek jelentőségét.
Az a szemlélet, amiben én dolgozom arra tanít: bármit tehetek, csak ne játsszam el, hogy meglepődök a következményein. Ha odahaza folyton megy a televízió, ne csodálkozzak, hogy gyermekem kedvenc időtöltése a számítógép előtt való passzív ücsörgés lesz – képernyő, képernyő.
Egyszer panaszkodott nekem egy szülőpár, hogy kiskamasz gyermekük egyáltalán nem olvas. Kicsit megbántódtak, mikor megkérdeztem, hogy és ők mennyit – kikérve maguknak válaszolták, hogy nekik aztán nincs idejük ilyesmire. Akkor mi a kérdés?
Sok anyukának lelkiismeretfurdalása van, mert úgy érzi, hogy a saját magára szánt időt a családjától, gyermekeitől veszi el. Mégis, épp ellenkezőleg: a magunkra, feltöltődésünkre, kikapcsolódásunkra szánt idő abban segít, hogy amikor visszatérünk a családunkhoz, kiegyensúlyozottabb - ha tetszik: jobb – szülei, társai tudjunk lenni egymásnak.
NSZ: Fontos a szülői viselkedésünk, hozzáállásunk, ám előfordulhat szorongás akkor is, ha nem szorongó típus valamelyik szülő? Családterápiás szempontból mi minden vezethet még a gyermekkori szorongás kialakulásához?
KVD: Valóban, amikor egy gyermek szorong, szinte mindig találni a közeli családban még valakit, aki életének valamely szakaszában aggódós, szorongó volt – tán még most is őriz ebből valamennyit. Ez arra jó, hogy a felnőtt, szorongásával már valamelyest megküzdő személy egy élő példa a családban, hogy ezen túl lehet lenni, vagy ezzel megküzdve együtt lehet élni.
A családok esetenként kimondatlan dolgoktól is szoronganak – és mivel nem beszélnek róla, de érezhető az aggodalom, a gyermek felnagyíthatja ezt. Hasonlatosan ahhoz, amikor a munkahelyen változásokról kezdenek pusmogni, de senki nem tud konkrétumot: a hiányzó információt a fantáziánkból pótoljuk, és ezek a fantáziák ritkán szólnak előléptetésről, a jövedelmi helyzet gyors javulásáról, vagy a büfében kapható rántott hús méretének – esetleg a büfés hölgy dekoltázsának – növekedéséről. A gyermekek ugyanígy működnek – és nekik még nem áll rendelkezésükre olyan széles eszköztár a szorongató gondolataik kézben tartására, mint nekünk.
Általánosságban, a családoknak két fő feladata van: hogy állandóságuknál fogva biztonságot nyújtsanak a benne élőknek, illetve rugalmasságuknál fogva segítsék a tagjaikat a változások átélésében. A két fő feladat egymásnak ellentmond, a családok hol egyikre, hol másikra helyezik a hangsúlyt. Biztonságérzet az állandóságból fakad, márpedig mi most egy extrémen változás-hangsúlyú kultúrában, közegben élünk: ne lepődjünk meg tehát a gyors változások előnyeit megélve, hogy a biztonságérzet viszont ritka vendég lesz bármelyikőnk háza táján.
NSZ: Hogyan tudja a család ellensúlyozni például az iskolában átélt feszültségeket, negatív élményeket?
KVD: Ahogy a szülők számára a munkahelyen átélteket… Ha egymás felé támogatóan fordulunk, ha igyekszünk elismerni egymást, azzal olyasmit nyújthatunk egymásnak, amit iskolában vagy munkahelyen nem könnyű megkapnunk. Egymás önértékelésének növelésével, a pozitív lehetőségek meglátásával tudunk jó légkört teremteni – ilyenre pedig mindannyiónknak szükségünk van. Nem kell hozzá más, csak érdeklődés egymás iránt, és egymás hiteles elismerése.
Az érdeklődés alatt persze nem arra gondolok, hogy minden nap délután 15:37-kor feltesszük kiskamasz gyermekünknek, színtelen hangon azt a kérdést, hogy mi volt ma a suliban – és megkapjuk rá az unott választ, hogy semmiiiiii. Nem könnyű nap mint nap új, tényeges érdeklődést kifejező kérdéseket kitalálni egymás felé, és odafordulva meg is várni a választ – de pont ez az, aminek révén a család (vagy bármely más közösség) támogató közeg lehet.
NSZ: Egyre többet hallunk az apák szerepéről, egészen magzati kortól kezdődően, mint a gyermeki személyiségfejlődés másik fontos befolyásoló tényezőjéről. Arról azonban kevés szó esik, mi az apa szerepe a problémamegoldás, konfliktuskezelés megtanítása során. Másként tudja egy férfi oldani a gyermekben a felgyülemlett feszültséget? Hogyan érdemes apaként viselkedni? Mit ne mondjon szorongó gyermekének?
KVD: Egy gyermek kiegyensúlyozott fejlődéséhez szüksége van mind elfogadó, megengedő, a kapcsolatot ápoló – ha tetszik: anyai; és korlátokat és követelményeket támasztó, a külvilágra és feladatokra figyelő – ha tetszik: apai hozzáállásra. Ugyanígy fontos, hogy mindkét nemű gyermekeink elsajátítsák mind a problémaorientált, mind az érzelemorientált problémamegoldást. Az előzőben hagyományosan a férfiak, az utóbbiban hagyományos nemi szereposztás szerint a nők „jobbak”. Manapság kevésbé fontos, hogy melyik nemű szülő képviseli ezeket az értékeket, váltogathatják is: Apu is főzhet kakaót és olvashat mesét, vagy vigasztalhatja a gyermeket és anyu is lehet határozott, és szervezhet valamilyen aktív, izgalmas programot. Végső soron az a fontos, hogy a gyermek mindkét hozzáállásra tapasztaljon példát, és magába tudja építeni. Az életben való boldoguláshoz mindkettőre szükségünk van.
Szülőtársként az a fontos, hogy elismerjük és értékeljük – egymás és a gyermek előtt – egymás eltérő hozzáállását. Ugyanolyan értékes hozzájárulás mindkettő a család életéhez, semmiképp ne becsüljük alá, vagy tegyük nevetség tárgyává a miénkétől eltérő szerepet.
NSZ: A gyermekben egy világ omlik össze, amikor a család szétesik. A válás komoly szorongáskeltő helyzet. Mire érdemes odafigyelni a gyermek(ek) szempontjából? Hogyan segíthetünk szülőként?
KVD: Húúú, ez a kérdés nagyon messzire vezet. Talán az egyik legjobb út, ha magunknak segítünk ebben a nehéz, veszteségteli, érzelem- és indulattelített helyzetben. Ha magunkat „helyre rakjuk”, könnyebben leszünk felelős, odafigyelő szülői gyermekünknek is. Ilyenkor talán még fontosabb, ami egyébként mindig az: hogy osszuk meg egymással, ami épp történik. A gyermek meg fogja bocsájtani nekünk, ha esetenként átmenetileg nem leszünk számára érzelmileg hozzáférhetőek – ha tudja, hogy ez miért van, és meddig tart. Egy gyermek sem fog traumát elszenvedni attól, ha egyszer kimarad az esti mese – de attól igen, ha ez számára bejósolhatatlanul és magyarázat nélkül történik.
És ami talán az egyik legnehezebb, a válás során óhatatlanul előkerülő indulatok és keserűség idején: hogy szülőtársunkat, akivel épp megszűnünk házas- vagy élettársak lenni, ne értékeljük le, ne hiteltelenítsük a közös gyermekünk előtt. Ezt megtehetjük az ügyvédünknek, vagy a barátainknak, de gyermekünknek hagyjuk meg a lehetőséget, hogy „jó” lánya vagy fia maradjon volt társunknak is, kötődhessen hozzá.
NSZ: Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke boldog lenne. Vannak-e jó receptjeid, mit tehetünk szülőként? Mire figyeljünk oda, hogy kiegyensúlyozott, boldog gyermekeket nevelhessünk?
KVD: Ó, hogyne, ismerem az egyetlen célravezető receptet ;): minden gyermek kapjon Nutellát. :)) Szóval, csak olyasmiket tudok, ami inkább segíti a gyermeket, hogy jó élményeket gyűjtsön:
Ha biztonságérzetet teremtünk, sok-sok állandóság révén, akkor gyermekünk ezt magába építheti és később használni tudja. Ha változatos élményeket élünk át vele együtt: jobb a szabadtéri, mint a benti, jobb az aktív mint a passzívan átélt és jobb a társas mint az egyedüli; vagyis a legrosszabb ha a gyermek a szobájában egyedül nézi a tévét és a legjobb egy társasággal kirándulni, kimozdulni valahová, leginkább a természetbe.
Nagyon fontos a gyermeknek, hogy világos korlátokat, szabályokat és határokat mutassunk neki. Ezt inkább mi tegyük meg odahaza, a védett környezetben, mint később tapasztalja meg kortársközösségben, például iskolában vagy munkahelyen. Ez azért különösen fontos, mert egy-két évtizeddel ezelőtt, mi pszichológusok beszéltük tele a Szülők fejét azzal, hogy nem szabad a gyermeket korlátozni, mert boldogtalan lesz, sőt, traumatizálódik. Mára világosan látszik, hogy a korlátok nélkül felnőtt generáció semmivel sem boldogabb, sőt inkább elveszettnek látszik. Ma úgy tartjuk, „optimális frusztráció” szükséges a kiegyensúlyozott személyiségfejlődéshez – mi szülők segíthetjük ebben a gyermekünket. Nem akkor leszünk jó fejek, ha mindent megkap és minden a kedve szerint történik – hanem pont, ha támogató módon megmutatjuk ennek korlátait.
Azt hiszem, a minket körülvevő megszámlálhatatlan technikai eszköz, furmányos játék nagyon vonzó: de talán ha átadjuk a gyermekünknek az egyszerű dolgokra, vagy a természet szépségeire való rácsodálkozás örömét, sokkal többet adtunk neki, mint egy drága, specifikus, bonyolult eszköz megvásárlásával. A kisgyermekek fejlődését a világ felfedezése jelenti. Ez számukra természetes módon örömforrás: ne korlátozzuk számukra a világot egy képernyőre.
És végezetül: mutassuk meg gyermekeinknek, hogy mi miben találunk örömet – és hogy találunk, nap mint nap. Így ők is keresni fogják – és lesz támpontjuk, hogy meg is találják.
NSZ: Nos, azt hiszem, megyek is, és összekészítem a családot egy kis kirándulásra! :). Köszi, Dániel!
További hasznos infók a kép alatt!!
A családterápiáról bővebben itt olvashatsz: Szeretem a férjem blogon
vagy itt: Lélekben otthon oldalán
esetleg itt: A Családterápia honlapján
meg még itt: A Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány weboldalán
ez is érdekes lehet: Kozma-Vízkeleti Dániel családterapeuta a facebook-on, a szakember honlapja
Ha tetszett a cikk, légyszi oszd meg, hogy mások is elolvashassák.
És lájkold a Ne szorongj! blogot a facebook-on is, akkor biztosan nem maradsz le semmi érdekesről! köszi!
Fotó: pixabay.com
